A kategória, B kategória, C kategória

Ambivalens érzéseim vannak. Nem vagyok "A" státuszú, magas vásárlóerejû mert, ha le szeretnék ugrani a Balcsira, akkor nem ülök be a magán "kopterembe", sem a trendi kis autókámba, hanem vásárolok egy másodosztályú vonatjegyet. Kimegyek a Délibe, szigorúan BKV-val, ahol rosszabb esetben bliccelek, ideális esetben megvásárolom a (szolgáltatáshoz képest elképesztõen magas árú) diákbérletemet. De az úton szívesen hallgatok JAZZ-t!

A napokban egy feltûnõen piros plakátra lettem figyelmes, amely azt hirdeti, hogy ama bizonyos frekvencián szóló zene hallgatói az inteligens emberek...

Boldog lettem, hogy ennyi elég lesz nekem... odatekerem a kis rádiókámat és HOPPLÁ HÓÓ én is HIPER INTELIGENS LETTEM...

Aztán fel is háborodtam... mert hogyan és MIÉRT is feltételezik más frekvenciák hallgatóiról esetlegesen az ellenkezõjét... bár az elmúlt idõszak politikai kampányai arra engedtek következtetni, hogy a provokatív reklám a legtöbb esetben célhoz is vezet...

Aztán elnyomtam magamban, hogy biztosan nem úgy gondolják, hogy ez csak gonosz feltételezés részemrõl...

Keresgéltem hát egy picit...
Megdöbbentõ ... Idézek:

"A Magyar Jazz Rádió (MJR) az ötnapos tesztidõszak után elindította a fõvárosban fogható 90.9 Jazzy elnevezésû adót. Suri Imre, a rádió egyik tulajdonosa, az adó ügyvezetõje, valamint program- és zenei igazgatója a sajtótájékoztatón elmondta: a jazzrádióval az „A” státuszú, felsõfokú végzettségû, magas vásárlóerejû hallgatókat célozzák meg, azt a réteget, amely jazz-kedvelõ. Ennek megfelelõen a csatorna a „prémiumhirdetõket” várja. Mint arról már beszámoltunk: a reklámidõ-értékesítéssel a nemrég alakult Target Media Sales (TMS) foglalkozik, amelynek értékesítési portfolióba a jazzrádión kívül a 96.4 Roxy tartozik.

A cég tulajdonosa Nagy Tamás - aki 2001 és 2005 között a Juventus Rádió kereskedelmi- és marketingigazgatója volt - elmondta: a 90.9 Jazzy közmûsor-szolgáltatóként kapott frekvenciát. Az óránkénti hat perc hirdetési idõt azonban a társaság nem akarja megtölteni reklámmal: az üzleti modell szerint kevesebb reklám hallható majd az adón, de a reklámidõt az átlagosnál magasabb áron értékesítik." Az idézet a Kreativ Online-ról származik...Na most a kiemelt részt KI IS KÉREM MAGAMNAK ... nem is magamnak, de mindenképpen azoknak, akiknek zenei ízlésük megfelelõen kifinomult, de távol álnak attól a bizonyos A státusztól...Az a baj, hogy manapság egyre kevesebben háborodnak fel és még kevesebben adnak ennek hangot..

Málnafolyó és Bár

Fura… nap, mint nap megtesszük… Persze nem tömegesen. Az fura lenne, bár már eljátszottam a gondolattal… Mi lenne, ha a metrón egyszerre minden utas egyetlen beszélgetõ pár felé fordulna és nézné ahogy beszélgetnek. Zavaró lenne és vicces egyszerre. Mégis … formába öntött keretek között valahogy teljesen normálisnak tûnik, hogy ülök egy teremben, mondjuk 50 másik teremben ülõvel együtt, és egy irányba nézünk [persze én megint nem látok semmit] és hallgatjuk, ahogy két ember beszélget. Az egyik folyton kérdez, a másik meg válaszolgat. Ez is teljesen elfogadható, abban az esetben pláne, ha tudjuk: a folyton kérdezgetõ történetesen egy riporter, aki válaszol pedig nyilván a riport alanya. Másodszorra már nem volt olyan görcs a gyomromban. Most sikerült magammal cipelnem valakit. Örültem, hogy ott volt mellettem. Hogy tudtam, hogy jól van. Érte nagyon aggódtam az elmúlt idõszakban és most megmutathattam Neki rajongásom tárgyát. Az embert, akitõl még tartok, de majd egyszer összeszedem a bátorságomat, és jól kifaggatom mindenrõl, ami érdekel…

A bámult beszélgetés most kicsit közelebbire sikeredett. Már a riporter és az alany volt közelebbi. Ettõl olyan furcsa volt az egész. Együtt élnek. Az író, az én íróm. És a nõ, az Õ nõje. Az író NÕ. Csípõs a modora, helyesbít, folyton. Idegesítõ, ahogy csinálja. Magamba nézek. Én is ilyen vagyok. A kérdések szokásosak. Ahogy fel szokta tenni, ahogy el szokta mondani. Születési év, kor, név… iskolák, tervek, mi valósult meg, hogyan. Jól felkészült. Persze talán eddigi partnerinél sokkal jobban … ez érthetõ… Mégis, a válaszok pattogósak, csípõsek. A NÕ õszinte. Karakteres. Kijelentései vannak. Úgy beszél, mintha mindenkinek kötelessége lenne érteni az akármilyen idegen szavakat… Ok, nyilván nem szellemi fogyatékosok ülnek a teremben, de valószínûleg nem volt mindenkinek diplomája… Különben sem kötelez egy diploma arra, hogy akármilyen zene szakkifejezést is megértsenek. Kínos a helyzet. Vagy csak én látom. Vagy csak én érzem?? Tetszik is amit mesél, meg nem is. Lehet, hogy féltékeny vagyok. Vagy egyszerûen csak nem nyerte el a tetszésemet. A könyveit viszont el fogom olvasni… A NÕ személyesebb. Az Íróm meg próbál elhatárolódni a helyzettõl, hogy „egy házban laknak”. Fura ez a nõ. Teljes inverzének látom. Ettõl lehetnek boldogok? Valószínûleg lehetnek. Én meg féltékeny vagyok…arra, hogy beleláthat a fejébe, hogy kérdezgethet Tõle… hogy ott van Vele … Mellette. Azt hiszem a NÕ kategorizált kijelentései bántották a fülemet a legjobban. Talán az, hogy nyersen õszinte, vagy sértõen szókimondó. Ami nekem, (KI MEREM MONDANI) nem tetszett. Ellenszenves lett. Talán volt még egy mondat, amitõl olyan ambivalenssé vált számomra… „Megharagudott Rám az Irodalom, mert én ismerem, jó barátságban vagyunk…” Nem is engedi másnak? És én? Az elején elmesélte a NÕ, hogyan lett író… hogy messzirõl nézte a fogalmat és rokonnak gondoltam… lelkét a lelkemmel… aztán irigyeltem… a végén pedig haragudtam rá, hogy kisajátított és megszemélyesített egy számomra talán éppen olyan fontos dolgot…

De megnyugtatnám… valószínûleg krízise átmeneti, ha kiszakadt belõle egy Málnafolyó, akkor valószínûleg szakad onnan még más is… költészet is szakadhat és valószínûleg nem késõ.. soha nincs késõ… és ugye… „Egyébként senkinek nem érdemes írnia. Csak annak, aki nem képes mást tenni.” [V.M.]

Aztán, mint egy kicsi lány (kísérõ partnerem állítása szerint még sohasem látott ilyen zavarban, pedig közel 10 éve ismer) megint ott álltam, hogy az Íróm dedikálhassa a könyveit, az én és az Õ könyveit… Üzenetet írt bele, nekem, személyeset, tudta, hogy ki vagyok… én meg megint alig mertem odalépni HOZZÁ…

A villamoson aztán elképzeltem, amint hetven évesen az unokámnak leveszem a polcról a könyvet … bármelyiket és elmesélem Neki, hogy nézd ezeket a sorokat… képzeld kis unokám ezeket a sorokat az Író nekem írta bele… és mosolyogni fogok… Õ pedig elolvassa és hasonlót érez majd, mint én …

2007-02-22. Vámos Klub Esze Dóra

20 % igazság

Azt hiszem egy éve várta. A fekete linóleum, a lámpák fényében csak Ő. Már megírta egyszer, már elképzelte százszor.. bár nem így .. közel sem.. de játszott a gondolattal. Tájékozódott, utána olvasott, emlékezett az elejtett szavakra. Titkon az eredeti PÉLDÁNYba is beleolvasott, régen…. Idegen szavak. Nincs hatásuk. Fehér papíron fekete hieroglifek. …”Tudod van egy rész – a kocsiút minden részlete az agyában van – és ott beszélek valakihez.. Téged képzellek el…” persze, azóta nem, de jó volt hinni. Azt a részt is várta. Kíváncsi volt. Mindent, napok óta, mit napok, hetek óta… majd egy éve…Kigondolta az ajándékot, valami személyesen személytelen legyen, mint az érzései. Aztán eljött a nap. Ünneplőbe öltözött és a semmi költözött a szívébe. Rettegett. Rettegett a tértől, hogy biztos, hogy ez kell a lelkének? Kell ez neki? Fázósan, zsebében a borítékolt elismeréssel dobta a földre az égő csikket. Ki akarta kapcsolni az arcokat. A várakozás valami megmagyarázhatatlan érzelem. Vannak élménnyel teli várakozások, mint mondjuk egy második randevú, vannak rettegett várakozások, mint egy orvosi vizsgálat eredményére várni. Tudta mely fa alatt született az ötlet, mely fotel öles karfája közt memorizálták az első szavakat, látta közelről a falábakat…Fekete terem. Egy felettébb fura színösszetételű függöny engedi a nézőtérre. Világos van. A zene, ami szól… megborzongatja… végigfutott a hátán a hideg. Uhh. Koporsó. Egy élő ember fekszik a koporsóban. Fehér ingben, benn fekszik egy koporsóban. Napok izgalmának nyoma sincs az arcán. Kisimult, mintha valóban meghalt volna. Összeszorult a gyomra, ahogy nézte. Nincs megfelelő viszonyban a halállal. Nem tudja hová tenni, de bizarr volt látni egy ’hitt halottat’ egy ’tudva élő’ embert a koporsóban. Tanácstalanul keres magának helyet. Már csak a szélén maradt. Nem jó. El akart bújni. Ő itt sincs, ő csak felettébb kíváncsi, ő éppen csak ezt az egyet szeretné még…

És akkor elkezdődött. Felült a koporsóban. „Éheztek már maguk?” És akkor elindult. Elkezdődött. Kean. Edmund Kean.

Aztán ahogy megszólalt, ahogy felült… „Éheztek már maguk?” Nézte az előadást. Illetve bámult ki a fején. Teljesen máshol járt az agya. Hirtelen fel sem tudta fogni a szavakat. Emlékek özöne járt a fejében. Feszengett a széken. Borzasztóan kínosan érezte magát. (Vagy stílusosan Keanosan) Aztán valahogy visszairányította a figyelmét. A mezítelenül állóra. Aki Kean volt. Kean is meg nem is. Olyan messze érezte magától, mintha egy másik században lenne. Valahol 1830 tájékán. Aztán akarva akaratlanul is párhuzamokat vont. Az életből. Nem tudta elfogulatlanul nézni. Talán nem is lehet ezt elvárni. – Elcsodálkozott. Rabul ejtette az előadás. Rabul ejtette a dinamika, a kisugárzás, a mimika, a gesztusok. Próbálta távolt tartani magától, annyira távol, hogy önmaga előtt se legyen zavaró. – Kereste az ismert részeket. Olykor-olykor szétnézett. Vajon mások is azt látják? Mások is azt láthatják, amit Ő? Nem, valószínűleg mindenki szubjektíven értékeli az előadást. (Az előadás utáni beszélgetések összetörték a szívét. Elkeserítették, bánatos lett tőlük, mintha bármi köze is lett volna hozzá… DE NEM… SEMMI KÖZE NEM VOLT EHEZ A MONODRÁMÁHOZ…Ő csak ült. Csak egy volt a sok közül. Egy káposztafej.) Közben azon gondolkodott, hogy sohasem látta ezeket a darabokat, nem látta az Othellót, a Velencei kalmárt, a Macbethet, nem látta a III. Ricárdot, a Hamletet, a Lear királyt… De azt nagyon jól tudta, hogy milyen pojácának lenni, hogy milyen az, amikor valaki bohóc, vagy bohócot csinálnak belőle, azt pontosan tudta, hogy milyen örök nevettetőnek lenni. Minidig mosolyogni, mikor szeretne kitörni a szerepből. Ezt pontosan átérezte.

Sosem képzelte Shakespeare színésznek. Nem is tudja miért. Valahogy távol gondolta Tőle Shakespeart. Lobbanékonyabbnak, szenvedélyesebbnek, hevesebbnek gondolta, mint a szenvelgő angol drámák hősei. Nem is értette miért, hiszen nem tudta, nem is tudhatta miért ne állna jól bármelyik szerep is Neki?? De egy monológ nagyon szíven találta őt. Egy monológ megragadta, ott a negyedik sor szélén olyan színházat kapott azzal az egy monológgal, amit szeretett, amit érzett, amiért az színházat imádta… amitől, amiért, s amikor képes valaki sírni, zokogni vagy önfeledten kacagni. Talán még mindig nehezebb valakit megríkatni a színpadon, mint kacajra fakasztani. Ült a székben a sor szélén, moccani sem mert. Értelmezte a szavakat és zokogott belülről. Benne volt minden, amiért, amitől annyira… - A női lábakon meg kacagott. A finomságon, „hogy lehet a falábakhoz ilyen érzékinek lenni?” …

Aztán rettegett. Hogy leesik az emeletről. Majd volt, hogy nevetett talán egyedül a teremben.

S amikor vége lett. Ahogy vége lett, még ült volna ott, még nézte volna … az életet de 46 évesen vége lett. Ült a sötétben, Aztán tapsolt, megilletődött volt. Felkapaszkodott az ülőalkalmatosságról. Beszabadult az „öltözőbe” átadta az ajándékot és hazament. A villamoson meg átgondolta az életét…

….

Ne … van amit soha ne… de még éveket… Még szerepeket… még kell… aztán újra meg újra… kétévente eljátszani és … soha NE … soha ne… Csak a koporsóba ne… Kean se… igazán nem feküdt bele… Tovább él 1833 óta él… Alkotott maradandót. Egyedit. Azóta is úgy emlegetik, hogy a 19. század angol színészóriása, aki bejárta Amerikát…

Csak a csillogást…

Nem tudom, még mindig nem tudom definiálni az előadást megfelelően…. Hatást váltott ki, mindenkin… bármi is volt létrejöttének a célja, több okból is elismerést érdemel. Nagy falat. Nagy falat. A korszak kellékei a helyén vannak (a fura mintás függöny és vadítóan piros törölköző talán túlzás, a zene remek. Látszik a kidolgozás, a pontosság a színház szeretete.

Egyedi a stúdió történetében. Egyedi az Ő életükben. Remek tananyag, hisz Thália papjainak is holtig kell tanulniuk.

Engem meggyőzött a tehetségről … a szándékról, az akarásról… Látszott, hogy élvezték… Ez is fontos.

„És valóban vannak részek amikhez még, remélem tíz év

múlva is kicsi leszek és még össze kell érnie és dolgozni

kell vele qrva sokat... de színházat csináltunk és azt is

láttatok és öröm volt nektek IS játszani....”

Én meg köszönöm, hogy játszottatok a gondolattal, hogy alkottok valamit, amit aztán megmutattok…köszönöm, hogy játszottál. Játszanod kell… DE VIGYÁZZ, mert ugye: „Az én fajtám nem hízik meg…Bennünk minden hamuvá ég” … hogy ne égjen hamuvá, csak izzon, erősen, sokáig …

„… hagyd, hogy önsúlyán érvényesüljön mindkettő!” E.K.

„Nem ugyanaz az étel táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a betegség rágja, nem ugyanaz a gyógyszer kúrálja, nem ugyanaz a nyár és tél hűti és hevíti, mint a keresztényt? Ha megszúrtok nem vérzünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? És ha megaláztok, ne álljunk-e bosszút? Ha olyanok vagyunk mindenben, mint ti, ebben sem fogunk elütni.”

„Ha belőled egyszer mondjuk kritikus lesz pontosan

olyan hazug, büszke g*ci leszel, mint amilyen én a

színpadon!Az isten mentsen az ilyen kritikusoktól...
Nem csak hogy tudálékos, de még irigy is…”

Irigy… bizony az… mindenkire akiben egy csöppnyi tehetség is van és én azt észlelem és elhiszem, amit a színpadon művel… VAGYTOK ÍGY EGY PÁRAN!

"Gondolják hogy ezek után fikarcnyit is érdekel a

közizlés, vagy a közvélemény? Szarok rá! "

Köszönöm!

U.i.: Kíváncsi vagyok arra a bizonyos 20% igazamra...! ? !

2007- 01- 21. IBS színpad KEAN (monodráma)