Fura… nap, mint nap megtesszük… Persze nem tömegesen. Az fura lenne, bár már eljátszottam a gondolattal… Mi lenne, ha a metrón egyszerre minden utas egyetlen beszélgetõ pár felé fordulna és nézné ahogy beszélgetnek. Zavaró lenne és vicces egyszerre. Mégis … formába öntött keretek között valahogy teljesen normálisnak tûnik, hogy ülök egy teremben, mondjuk 50 másik teremben ülõvel együtt, és egy irányba nézünk [persze én megint nem látok semmit] és hallgatjuk, ahogy két ember beszélget. Az egyik folyton kérdez, a másik meg válaszolgat. Ez is teljesen elfogadható, abban az esetben pláne, ha tudjuk: a folyton kérdezgetõ történetesen egy riporter, aki válaszol pedig nyilván a riport alanya. Másodszorra már nem volt olyan görcs a gyomromban. Most sikerült magammal cipelnem valakit. Örültem, hogy ott volt mellettem. Hogy tudtam, hogy jól van. Érte nagyon aggódtam az elmúlt idõszakban és most megmutathattam Neki rajongásom tárgyát. Az embert, akitõl még tartok, de majd egyszer összeszedem a bátorságomat, és jól kifaggatom mindenrõl, ami érdekel…
A bámult beszélgetés most kicsit közelebbire sikeredett. Már a riporter és az alany volt közelebbi. Ettõl olyan furcsa volt az egész. Együtt élnek. Az író, az én íróm. És a nõ, az Õ nõje. Az író NÕ. Csípõs a modora, helyesbít, folyton. Idegesítõ, ahogy csinálja. Magamba nézek. Én is ilyen vagyok. A kérdések szokásosak. Ahogy fel szokta tenni, ahogy el szokta mondani. Születési év, kor, név… iskolák, tervek, mi valósult meg, hogyan. Jól felkészült. Persze talán eddigi partnerinél sokkal jobban … ez érthetõ… Mégis, a válaszok pattogósak, csípõsek. A NÕ õszinte. Karakteres. Kijelentései vannak. Úgy beszél, mintha mindenkinek kötelessége lenne érteni az akármilyen idegen szavakat… Ok, nyilván nem szellemi fogyatékosok ülnek a teremben, de valószínûleg nem volt mindenkinek diplomája… Különben sem kötelez egy diploma arra, hogy akármilyen zene szakkifejezést is megértsenek. Kínos a helyzet. Vagy csak én látom. Vagy csak én érzem?? Tetszik is amit mesél, meg nem is. Lehet, hogy féltékeny vagyok. Vagy egyszerûen csak nem nyerte el a tetszésemet. A könyveit viszont el fogom olvasni… A NÕ személyesebb. Az Íróm meg próbál elhatárolódni a helyzettõl, hogy „egy házban laknak”. Fura ez a nõ. Teljes inverzének látom. Ettõl lehetnek boldogok? Valószínûleg lehetnek. Én meg féltékeny vagyok…arra, hogy beleláthat a fejébe, hogy kérdezgethet Tõle… hogy ott van Vele … Mellette. Azt hiszem a NÕ kategorizált kijelentései bántották a fülemet a legjobban. Talán az, hogy nyersen õszinte, vagy sértõen szókimondó. Ami nekem, (KI MEREM MONDANI) nem tetszett. Ellenszenves lett. Talán volt még egy mondat, amitõl olyan ambivalenssé vált számomra… „Megharagudott Rám az Irodalom, mert én ismerem, jó barátságban vagyunk…” Nem is engedi másnak? És én? Az elején elmesélte a NÕ, hogyan lett író… hogy messzirõl nézte a fogalmat és rokonnak gondoltam… lelkét a lelkemmel… aztán irigyeltem… a végén pedig haragudtam rá, hogy kisajátított és megszemélyesített egy számomra talán éppen olyan fontos dolgot…
De megnyugtatnám… valószínûleg krízise átmeneti, ha kiszakadt belõle egy Málnafolyó, akkor valószínûleg szakad onnan még más is… költészet is szakadhat és valószínûleg nem késõ.. soha nincs késõ… és ugye… „Egyébként senkinek nem érdemes írnia. Csak annak, aki nem képes mást tenni.” [V.M.]
Aztán, mint egy kicsi lány (kísérõ partnerem állítása szerint még sohasem látott ilyen zavarban, pedig közel 10 éve ismer) megint ott álltam, hogy az Íróm dedikálhassa a könyveit, az én és az Õ könyveit… Üzenetet írt bele, nekem, személyeset, tudta, hogy ki vagyok… én meg megint alig mertem odalépni HOZZÁ…
A villamoson aztán elképzeltem, amint hetven évesen az unokámnak leveszem a polcról a könyvet … bármelyiket és elmesélem Neki, hogy nézd ezeket a sorokat… képzeld kis unokám ezeket a sorokat az Író nekem írta bele… és mosolyogni fogok… Õ pedig elolvassa és hasonlót érez majd, mint én …
2007-02-22. Vámos Klub Esze Dóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése