Csak az a piros partfis... az fáj nekem....

Az enyémet meg elolvasod a blogon. Jó. Legyen Neked igazad, mint már oly sokszor....

Üdítő volt, könnyed és volt ritmusa. Hogy kritikus lennék? Természtesen, hiszen már Jimmy is megmondta, elég pikírten, hogy felemelő hallgatni a laikus rálátásomat, ezen akkor megsértődtem, mégiscsak a Fészek Klubban mondta nem egy sör után, a tánctól izzadtan és közben kizárólag barátian átkarolt. Ma már úgy érzem tőle szokatlan módon, a maga módján dicsért, főleg miután hasznosította kritikámat.

Szóval tiszta harmincas évek. Kiváló összjáték. Majdnem mindenkinek hiszek. Nem tudok minden poénra figyelni, mert egymást érik a gegek. Arra gondolok, hogy mennyi munka van a pontos esések, kelések, dobások, zuhanások mögött. Aztán arra, hogy még mennyi lehetne. Minden jóindulattal és tisztelettel. A rendező és a Team mennyi ötletet gyúrt egybe egy szokásos komikum kedvéért. Már az elején tudni vélhető a vég, de nem zavar, hiszen a játék érdekel az események pörgetése, eklektika, stíluskavalkád, ami előzetes ismereteim alapján jellemző a rendezőre. Az élő zene hangulatot varázsolt. Hangosan nevettem, nem hittem, hogy zavar. Meg nem is érdekelt. Tetszettek a színek, a ruha, a díszlet. A fekete, a fehér, a régi doboz, a piros bugyi, a vaj színű zakó, a szmoking zakója, ami számomra inkább felöltő, a fehér és fekete cipők. A csíkos inas ing, a csillogó női ruha, a hajdísz, a pipadohány, az elegáns harisnya.

A teríték megoldása, a varázslat, a főzés, a tűrés határait feszegető néhol gyomorforgató nyers tojás...és a fordulatok. A lebegtetett homo vonal, eléri, hogy nézőként folyamatosan mosolyora húzódjon a szám. A rendező belecsempészett mindent, ami stílus, ami ritmus, ami humor, ami zene, ami játszható, ami érthető.

Féltem, hogy majd annyira művészi lesz, hogy elveszek a lényeg mögött, féltem, hogy nem lesz "majomfejes esernyő-poén" féltem, hogy nem tudok majd elvonatkoztatni Tőled, de el tudtam, bár néhány ordibálásban megmaradtál magadnak.

Csak az a piros nyelű műanyag partfis ne lett volna...

Cseréljétek ki egy fa partfisra!

A rendező előtt le a kalappal, csak így tovább...

A zenész figyelme, ritmusa, rátermettsége, szerénysége, reflexe (paraván) túl ment minden szerepén, lenyűgöző...

A színészek pontos összjátéka, mimikája, egyedi megoldásai, ritmusa szórakoztatott...

A közönség sem zavart.

Köszönöm a meghívást és boldogsággal tölt el, hogy abban a teremben nemcsak én láttalak...

:)

2009-01-25

Chippings

Szilánkok?

Valóban azok. Felszínre törnek, csillognak, szúrnak, sebet ejtenek aztán elmúlnak... Motelben nevetek és mégsem olyan vicces... már nem a szöveg, hanem ami mögötte van, mert mind megtörtént, csak sosem volt idegen. Visszafogottan kacagok, mert kérték és enyém a tekintet, övé meg a szín-ágy. "Te bölcsész vagy? Így túlmagyarázni a szexet..." - Azt hiszem a legjellemzőbb mondat... bár én talán sosem...a kelleténél kevesebbet beszélek róla... vagy úgy egyátalán... a kelleténél kevesebbet... NO COMMENT! ... Aztán megáll bennem a vér. "Kutya kötelességem..." Szétárad bennem a hála. Szívemre teszem a kezem és köszönöm... A'szem így hangzott a válasz, hogy nem lehetsz mindig ott, ha segíteni kell... Mindig nyilván nem, de jókor jó helyen bizonyára. Szóval mosolygok. Az üzleti úton is. Bár nem csaltam, de csalattam. Sokszor. Talán karma, talán küldetés, talán ... mégsem! Csak szex és más semmi... Rossz név... nekem csak oda nem illő, rossz szavak... Kacagok, de minden kacaj mögött valami camambert ízű emlék próbál a visszafogott mosoly mögül előugrani... FEKSZIK, NYUGSZIK! OTT MARAD! ... aztán színeváltunk. Igen. Biodíszlet. Direkt. Akartam. A Macskában jobban tetszett. A helyén, ahogy emlékeztem, ahogy számítottam, de azért maradnak bennem kérdések, nem a megértések miatt, csak a módok miatt.... Zseniális a díszlet. A zene kiváló. Hiányzik a Quimby, de nyilvánvalóan, ide nem kellett... A másodikat boncolom, az elsőt ízlelem... P.B.-után szabadon: Kopasz emberek telefonálnak a NŐK miatt Fiatal lények mozognak rajtad a NŐK miatt Öltönyösök öltönyt húznak a NŐK miatt... Akárhogy is a NŐK - férfiak miatt... mégis a relationship a lényeg... én meg nem tudom, hogy az milyen!

2008 - 09 - 28

Kézimunka nagymamáknak

103 perc. Húzom a számat, filmdrámánál, nem lesz az hosszú? Irina Palm. A napalm összemosódás mosolygásra késztet. Hát lássuk a medvét. A művészben kezdődik a Spanyol filmhét. Mindenhol műanyag pohár olcsó vörös borral. Adjuk meg a módját. A film finoman kezdődik, semmi durr bele, szépen kiírják a szereplők neveit és végigszaladunk az angol kis falun. Dorka Gryllus neve a képernyőn- Egy beteg gyermek jó film téma. Egy drámához mindenképpen. Végigvezetni a nézőt a gyötrelmeken, megmutatni, hogy az elkeseredett szülők mindent megtennének a gyermekért. Idegesítő nagymama megy menye agyára az első képkockákon. Beteg gyermek inkább tűnik alultápláltnak és vérszegénynek, mint halálosnak... Sam Garbarski bele sem kezd a gyermek betegségébe, lényegtelen. Az orvosok is csak a száraz tényeket közlik, új kezelés, messze, sok pénz kell. Minden lényeges információt meg is tudunk. Minek túl ragozni a dolgokat. Csak szárazan, egyenesen. A beteg unoka édesapja, alig hihetően édesapa. Kevin Bishop számomra a Lakótársat keresünkből ismerős. Játéka indulatokkal teli sivár. Egyetlen jelenet erejéig villantja fel tehetségét. A szülők elkeseredtek, nincsne pénz. Nagymama eladta mindenét, a falu már többször segített a kis betegnek. A sznob, látszat kártyapartin Koros, özvegy barátnék vigasztalják a főhősnőt. Eddig szimpla gyerek-dráma. Hogy-oldjuk-meg-a-történetet... kiváncsisággal... De ki az az Irina Palm? Főhősnő állást keres. Sok. rendezésileg is sok, emberileg is sok ahonnan és ahányszor elküldik. A néző nem hülye. Érti egyből, hogy öreg, nincs pénz, adósság hegyek. Az elkeseredettségnek egyetlen delíriumos pillanat vet véget. A hostes munka lehetősége kínálkozik fel. Eufeminizmus. A nézőközönség bugyutább része új szót tanul... Szexuális munkást keresnek. Konkrétan egy kézi-lányt esetünkben nagymamát. A nő kezei varázslatosak állítja a bár tulajdonosa a londoni Soho kellős közepén. A mi Dorkánk tanítja be főhősnőnek a verés technikáját. Lehetőséghez képest ideális operatőri és rendezői megoldás, hogy nem mutagoatnak falloszokat a képernyőn és mégis boldog-boldogtalan tudja, hogy miről van szó. Helyzetkomikumok és Dorka szemforgatása. Ötös jelenet. Ez az egyetlen ötös jelenete. Sajnálatos módon. Aztán persze szépen, finoman végig követhetjük, hogyan is rendezi be Maggie magának a verőfülkét, rájön a néző, hogy a nylon otthonka nemcsak Európa keleti részén ismeretes. Szövődnek a szálak. Maggie saját lelkiismerete elől bujkál. A heti 600 font (kb 184800. forint) kecsegetetően hagzik, egy olyan nőnek pedig főleg, aki nem ért semmihez. Ausztrália messze van. Nagyi megdolgozik a pénzéért. Megannyi helyzetkomikum, a finom kezű, aggódó nagymama művésznevet kap a főnöktől, Mikitől, aki csak a barátoknak Miki, egyébiránt Miklós. Állítólag Kusturica kedvenc színésze, aki inkább tűnik kiöregedett énekesnek, vagy besavanyodott előadóművésznek, mint egy rosszhírű ház tulajdonosának. Mikinek az üzlet, az üzlet. Irina Palmnak keresztelik Maggie-t, valószínűleg valamely előző szereleme után szabadon. Irina fülkéje előtt hosszú sorok állnak, más klubbok is elcsíbatánák az aranykezű asszonyt. A tanítvány felülmúlja mesterét. Dorkánknak mennie kell. Nyálas utánarohanásos jelent. Magyar szavak a belga-luxemburgi-angol-német-francia filmben. „Mennyé játszani Ádámka!” Tökéletes magyar kiejtéssel. Alku szövődik. Miki előre fizet, Irina ledolgozza a tartozást, jobb ajánlat ellenében is marad. Szerelem készül szövődni. Most kellene kijönnöm a moziból. De szerencse, hogy maradtam. Fiú megtudja, hogy anya mivel szerzi a pénzt. Eddig nem látott indulatokat vált ki felismerése a britt hidegvérből. Ordibálás. Rendezői túlkapások. Jól döntöttem, hogy maradtam, mert kihagytam volna azt a zseniális jelenetet, ahol a Maggie, a konszolidált, unalmas özvegy elmeséli kártyapartnereinek, hogy milyen munkakört tölt be, ami miatt mellőznie kell a partikat. Ezért az egy jelenetért megérte. Illetőleg a kifejezésért, amit megtanulhattam és gyanúperrel nézek majd minden felkötött kezű nőre: Péniszkönyök. És magáért beszél, úgy érzem. Marianne Faithfull alakítása messze kiemelkedő a többi szereplő mellett, ám a sok közeli képtől ugyanannyira lesz Maggie alakja közeli, mint amennyire távolnak szeretnén érezni magunktól. A happy end idegenszerűsége fájdalmas inkább volt, mint szerethető és sosem tudjuk meg, hogy az ausztráliai kezelés sikeres volt-e.

"Mindenki maga felel a mozdulataiért..."

Ha nem történik semmi, az felettébb idegesítő tud lenni. Ha csak az életben nem történik semmi, az normális. Ha színpadon nem történik semmi, az vagy valami zseniális, vagy végtelenül unalamas. Veszélyes is lehet, ha egy színházi tér szűkül. Olyannyira szűkül, hogy stúdió lesz belőle. A közönség, a „civilek” a színpadon ülve részévé válnak az előadásnak. Hiszen, ha leesik egy táska, ha megszólal egy telefon, akkor megtörik az atmoszférát. Felkért színész-rendezővel megvalósított világhírű filmrendező műve 140 civil előtt. Miről szól? A civilekről? A jogról? A cenzúráról? A művészetről? A színészekről? A hűségről? Az átváltozásról? A gátakról? A viszonyokról? A szerelemről? A szexualitásról? Fikció, vagy igazság? „A rítus az a játék, amit a színész játszik a közönségével – és ez a játék a kölcsönös megalázás és a kölcsönös egymásrautaltság keveréke.” (I.B.) Egy felvonás, amely a végtelenbe nyúlik. Négy színész. A legszínészebb a hátát mutatja csak. Sebaj, a nagy színész a hátával is játszik. Zavar a közönség a színpadon. Mocorognak, csörögnek. Kis feszültésgek gyújtanak szikrát, de amilyen hamar lobban, olyan hamar alszik el. Nincs kisülés... Én meg csak várok. Várom a rítust, bárom a betiltott darabot, mert lesz. Mert a kivizsgálásból csak a sóvár bíró önkifejezése és perverziója marad. Miénk mindez. Miénk a csillogásba vágyó, félő, tudni akaró civileké, mindnyájunké ez a tiródás, ez a térdre zuhanás, akik nem vagyunk elég exibichionisták, elég törekvőek, ahhoz, hogy részesei legyünk a rítusnak. Hiába akarjuk megismerni a művészeket egyenként, a szívükbe látni lehet, hogy fájdalmasabb, mint az álarcon keresztül nézni őket. Bergman három énje bontakozik ki, „Sebastian Fisher züllött, kiszámíthatatlan, gyerekes, labilis, az idegösszeomlás határán áll, de egyszerre kreatív, anarchista, élvhajhász, lusta, szeretetre méltó, szelíd és brutális ember. Hans Winklemann fegyelmezett, szigorú, nagy felelősségérzettel van megáldva, empatikus, humoros és türelmes. A nő pedig, Thea, úgy hiszem, félig-öntudatlan kísérlet arra, hogy ábrázoljam saját ösztönösségemet. Thea arctalan, nem ismeri fel, hogy érett személyiség, engedelmes és mindenkinek a kedvére akar tenni. Hirtelen kitörései vannak, Istennel beszélget, angyalokkal, démonokkal, miközben szentnek hiszi magát. Kibírhatatlanul érzékeny, néha még a ruhát se bírja elviselni magán. Olyan, mint egy parabola-antenna, ami titkos jeleket közvetít egy földöntúli rádióállomás számára.”(I.B.) A közönség előtt a Bergman által leírtakból a legjobban Thea alakja bontakozott ki, ebben sokat segített a nő pőre bőre, Sebastian ellenszenves maradt és szenvedéseit nem engedte láttatni, Hansot sajnáltam mindazért, amit magával cipel és bár bölcsessége és dinamikája engedte volna, hogy felül tudjon kerekedni a béklyón amibe felesége és felesége szeretője zárta. Egyedül is boldogulna, róla el tudom képzelni, de marad. Mozgatja a bábukat, oda rúg, ahol a legjobban fáj. A Civil bíró hiába látja a rajongott színészek mögött az embert, meghajol a női csábítás előtt, és remegve várja a betiltott előadást álközönnyel. A bíró, bár civilben a legciviltelenebb közülük, olyan kapocs szeretne lenni, aki nemcsak a színpadra ültetett nézőket szeretné közelebb engedni a játéktérhez, hanem azokat is, akik csak a karzatra kaptak már jegyet. Igyekezetét becsülöm, de nem az Ő hibája, hogy nem merészkedek közelebb. Oly könnyen abba lehetett volna hagyni lepelrántás nélkül, hogy kérdéssel térjek haza, oly könnyen fel tudtam volna állni és azt mondani, hogy az ásítások ellenére is megérte... De talán ettől rítus a rítus, hogy mechanikus, hogy ismételhető, hogy bevált mozdulatai vannak, hogy a rítus a szokás maga. Hogy meg vagy el, az csak az évek folyamán derül ki. Félre a vallással, félre a fallikus szimbólumokkal, mit szimbólumokkal, magával az aranyozott fallosszal, nem érdekelt a megbotránkoztatás sem. Bergman óta (Íródott 1968) leomlottak a színpadi falak, szokások, már mindent szabad. Csak az érdekelt, amit betiltottak. A szememmel szerettelm volna látni, hogy mit tilt a cenzúra és a bíróval együtt feszülten vártam. És semmi. Semmi nem történt. Kiitták a tülörképüket. Ennyi történt. Amit minden este megtesznek, mindannyian. A bíró belehalt. A közelségbe, a cenzúrába, saját magába. Én pedig csalódtam. Hiszen ezt eddig is tudtam... De a színész játszott a közönségével és elhitette, hogy valami egyedi, valami megismételhetetlen, valami pukkasztó, valami etikátan, valami perverz, valami fantasztikum a zárókép. De annak, akinek már mindent megmutattak, aki már mindent látott, annak már nem tudsz újat mutatni ...

"- Neked tulajdonképpen négy férfire lenne szükséged. Egy, aki eltart, egy, aki megdug, egy, aki szórakoztat és egy, aki a lelkedet ápolgatja... - Míly nagy ínségben élek!"

2008. 04. 03. Budapest, Radnóti Színház. Ingmar Bergman: Rítus.

Eszterházy- Szikora- Zoób

Hogy Eszterházy nagy író, és sznobizmus, azt tudtuk. Hogy nem mindenki érti, azt is tudtuk. Hogy a Váci utcai Pesti Színház a Víg kamrája, azt eddig is tudhattuk. Hogy Zoób Kati jelmezei gyönyörűek és színháziak, azt eddig is tudtuk, hogy szeret Szikorával együtt dolgozni, azt sejthettük, azt hogy Szikora nem szokványos rendező, azt eddig is tudtuk. Hogy a magasröptű filozófiát nehezen lehet halandó embernek értelmezni, azt eddig is tudtuk. Hogy a kérdések mellé szeretnénk válaszokat kapni, és a válaszokhoz kérdések tartoznak, azt eddig is tudtuk, hogy a televíziós tehetségkutatók szoprán fiúkat munkához juttatnak, azt eddig csak sejtettük. Nem tudtuk viszont, hogy mi az az Eukleidészi Geometria vagy a Nem Eukleidészi Geometria, nem tudtuk, hogy van olyan háromszög, amelynek belső szögeinek összege nem 180 fok. Nem tudtuk, hogy a meztelenség jó-e vagy rossz-e vagy szükséges-e. Nem tudtuk, hogy a női, illetve férfi, avagy ló seggek megfestése a mindent jelenti. Nem tudtuk, hogyan fér össze a 17. század a 20. századdal és hogy jön ide a 21. század. De kibogozták. Megtudtuk, hogy ne teázzunk soha németekkel és hogy Einsteinnél száraz volt a süti. Megtudtuk, hogy a köszvénytől az ecsetet nem lehet felemelni a földről. Megtudtuk, hogy az Angyal sem nem ördög, sem nem isten. Nem áll sehol. Megtudtuk, hogy apám, apám, apám, apám... és semmi mást. Viszont én megtudtam, hogy Gyuriska János Istenien játszaná Molnár Ördögének címszerepét.

A Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című Eszterházy Péter darab Szikora János rendezésében a Pesti Színházban igazi barokk komédia egy részben. Nevetni lehet rajta, még akkor is, ha a Váci utcai közönség csak befelé kuncog. Én Istvánmezőről visítva röhögtem. Nehéz volt a Kisváros polgármestéről elhinnem, hogy festő, nehéz volt elhinnem, hogy az énekes egy férfi, nehéz volt elhinnem, hogy a festményre firkálnak tollal (Yasmina Reza: Művészet). Aki kíváncsi Rubens mezítelen seggeire, s hogy miért visel majd minden önarcképén kalapot, az váltson egy jegyet, mert a női mellek mellett és a féri dombok alatt lappang valami, amitől többnek érzed magad, ha kijössz... Pár ruhadarabbal mindenképpen.

2008.03.26. Pesti Színház Rubens és a nemeuklideszi asszonyok

KORPUSZ MAXIMUSZ

Ha azt olvasom egy szórólapon, hogy rémdráma, nem biztos hogy hanyatt-homlok rohanok a péztárba jegyet váltani az előadásra. Erre a rémdrámára sem a szórólap miatt mentem. Kis színház, kis színpad, kis nézőtér....Beleolvasok a szórólapba... „A szerző, halála előtt meglátogatta a rendezőt...."Nyelvészeti vitába keveredünk... Annyi bizonyos, hogy még mindketten éltek a találkozás időpontjában. Minimál díszlet, annál több fény. Hümmögő kórus, vízcsobogások, mezítelen férfi hátsók. Nehezen bontakozik ki a történet, mintha valami vissza-visszarántaná a homályba. Aztán elkapom a fonalat. Valami oltár készül, mindenki repülni akar, fontosak a szavak, szóvirágok... A kifejezések csodái. Azt hiszem egy zseniális fordítás. A szálak ketté válnak, hogy kerül ide egy nyomozó? Mi után nyomoz? „ROSSZ! Nem az érdekel minket, hogy..." Sherlock Holmes és Doktor Watson tűnik fel a színen. Watson nagyszerűen és szerethetően adja a tanulni vágyó detektívet és, mint minden nyomozó történetben a tanítvány kérdései viszik előre a mestert. Sherlok inkább Columbora hasonlít, a hátratett kéz, a járkálás, a következtetések logikátlan logikája... csak a szivar hiányzik, a kutya és a nem létező feleség. Üdítő szál, szótárak ők ketten az eseményekhez. Megmagyarázzák a miérteket klisékkel, kimondott evidenciákkal. Közben a szobrász készíti az oltárt, már nagyon kiváncsi vagyok rá. Testek kellenek, meg lábak. Feltűnik egy nő, aki kiváncsi a rózsája ízére. Annyira tisztának tűnik, annyira fiatalnak, hogy gyermeki kiváncsiság számomra a szexualitása. Egy gyilkos felesége, akinek „szétboszták a ...", ne higgyünk a fülünknek, csak a szemünknek... ne, annak se... Ötezerért eladják az asszonyt. A gyilkos, aki kisírja az érzelmeit. Jelenléte megrettent, pedig a másik oldalon ülök, bár az asszonyt is az első sorból szedte, szerencsére távolabb foglaltam helyet. Egy tiszta lélek kell még, tisztább, hogy tökéletes legyen az Oltár. Mondja a szobrász, akinek minden mozdulatbán elhiszem, hogy ez az egyetlen, erre tette fel az életét és keresi a repülni vágyókat az oltárhoz... Akinek elhiszem, hogy beleőrült a nesterműbe...Aki belehal a megvalósíthatatlanágba, aki belehalasztja a környezetét is... A segédet is, akivel tudtatja, hogy senki, hogy nem is érhet fel vele soha. Talán fél, hogy a tanítvány túlnő mesterén... a segéd, aki megvédi a tiszta lelket, szalad, fut, esetlen, késő. Mérgezett bor, meghal. Ő is. A gyilkos is... Csak egy ember marad, aki távolból szemlél mindent. Hümmög a kórus, ők már repülnek. A Tanító csak áll. Úgy csöppent Ő ide, mint Pilátus a Credoba. Sebaj, majd megérti. Beszélek egy kicsit a díszletről, mert lenyűgözött. Lenyűgözött az a kerítésdeszkából készült nyitható-csukható asztal, kád, kerítés, emelvény, oltár, ágy... bármi... Hiába, a kis színház, kis tér, kis díszlet csodákra képes... Kiderül, hogy nem egy jól sikerült fordítás, a művet Sherlock Columbo Holmes, alias Toepler Zoltán írta. Medöbbentem. Nyugtáztam. Tetszett. Pont elég volt. Elég volt a jelmez, elég volt a hümmögés, elég volt a közelség, elég volt a távolság. Hiányoltam a szagokat. Sok lett volna, de kellett volna. S intertextualitás: „Tavaly mindneki meghalt..." Idén ezen a színpadon majdnem mindeki meghalt... A bostoni halottkémek helyett ezerszer ajánlom mindenkinek! Stúdió-K: Korpusz

2008.03. 14. Stúdió-K Korpusz. (A kritika olvasható az író honlapján is és ez nagyon.. valamilyen...)

Ördögök? Angyalok!!!

„-Hallod a Nemzetibe csak elmehet. És én különben sem engedem, csak klasszikusokhoz.

- Azok írják a legnagyobb disznóságokat! „

Asszonygya a szórólap: „Előfordult-e már veled..." Na álljon meg a fáklyás menet... Tegezel? Engem? Nem őriztünk együtt libát... „hogy meg akartál ölni valakit? ... Legszívesebben bombával föl...(itt kimarad az ige) Egyes emberek ezt meg is teszik. Éppen ma. Éppen itt. És éppen ugyanolyanok, mint te." Erre meg azt írja az Eöri Szabó Zsolt, hogy már hogyan lennének olyanok, mert mi nem... ők... Ők megteszik, mi meg nem ugye, ettől különbözünk... Erre a rendező Úr (az egyik szerző Úr testvére és segítek nem a Dosztojevszkijé, hanem akinek a vezetékneve egyezik) hogy : „Világos, de egy színházi előadás akkor lehet jó, ha a közönséggel meg tudjuk éreztetni, hogy a történésekhez azért nekik is sok közük van." Például nézik az előadást. Szerintem. Amikor megkérdezték, hogy mit csinálok vasárnap délután, mondom megnézem az Ördögöket... asszongyák, jah ha van fölösleges négy órád, akkor elképedtem... hát mondom éppen lesz. Lesz ami lesz. Jegyproblémáim vannak. Karzatra kapok jegyet. Hirtelen Józsefvárosi cselédlánynak érzem magam, klasszikusokat a Nemzeti karzatáról. Legutolsó sor. Foglaljak csak helyet. Félezerért mit is várok? Négy óra tömény kultúra bőven megéri, meg persze László Zsolt a Nemzet deszkáin...Majd elalszom már háromkor, mert nem annyira édes ez a November, mint kellene, inkább esős. Egy kistejes a cirdás szőnyegen, hideg fafotelban. A színházban, ahol ott gyújt rá az ember, ahol akar természetesen nem lehet cigarettát kapni.Ezt mélyen, hogy úgy mondjam fájlalom. Első nézői figyelmeztetés, fáradjunk a kocsi belsejébe. Hiába a nemzeti nézőtere egy nemzet nézőtere, nagyon picinek tűnik (no comment). Szemben a színpaddal, ami meg borzasztóan mély (no comment). Amíg befáradnak a kedves nézők, igen a késők is, addig mintha metronóm szólna és valami bugyborékoló, hörgő hangot hallunk, maga a pokol, csak a díszlet még kék... és barna... a nézőtéren legalábbis. Annyira közel vagyok a - mint később megtudtam swarovski kristályból készült csillárhoz, hogy teljesen magával ragad a csillogása. Egy darabig bambulom, az előbb még érdekesnek tűnő hörgés és kattogás már nagyon idegesít, valóban képes lennék tőle megölni valakit. És egyszer felgördül a függöny. A díszlet remekül kihasználja a színpad mozgathatóságát. Valójában az egész előadás alatt kihasználják a technika adta lehetőségeket (tegyék is, ha van egy ilyen színpad, ahol összevissza mászkálhatnak a kockák, akor tessék olyan darabot rendezni, amiben ez használható és ne a rozsda egye) Szkeptikusan figyelem az eseményeket, az ismerősöket, az ismeretleneket a hatalmas színpadon, mert valahogy azt érzem én ezt nem fogom érteni. Modern, klasszikus, modern, klasszikus... egy darabig megy. A nevekkel bajban vagyok, még jó hogy nem olvasom, hanem nézem. Így legalább az arcok megvannak... meg a szálak is. Ha a modern drámához hozzá tartozik, hogy elhagyja az igéket, akkor a modern színjátszáshoz a motyogás tartozik hozzá. Alig érteni egy-két színészt. Túlzások, drámai pillanatok, nagy nevettetések. Bohócok, labda, palackos víz és vér... sok-sok vér... Emlékezetes nóták... Megáll az idő - az égen némán álló csillagok... Elképesztő helyen elképesztő poénhegyek. Magyar szállingózó sznob közönség, nem nevet, menekül. Jó-jó... nem rövid, nem sodró, izgalmas történése van. Sokszor nem kristályosodik ki az akarás, az üzenet, a jelentés, de nem nézhetetlen.

Fogom, tartom, emelem - csak én nevetek. Morbid rózsaszín koporsók. Benny Hilli viccek. A színészek? Céltalan toporgások, határozott irányváltoztatások. A kiábálásokból néhol semmit nem érteni. Beszédtechnikai hiba? Pezsgőt, pezsgőt, az esküvőket jobban szeretem, ugyanaz az öltöny... hanem szürke hétköznapokon is. Visszatérő motívumok, erősít? magyaráz? szájbarág? Nem hiszem. László Zsolt, hol ötletgazda, hol balek, hol kapitány. Rónai Lili puszta jelenléte már csak korából adódóan is erős. Egy kisleány viszhanggal a színpadon. Na, jó az izgitől elfelejti a szöveget. Kit még, kit még? Hevér Gábor maradt szememben a nevettető szereplő. Nem hittem neki, hogy bandavezér lenne, lehet hogy nem volt feladata... Egyhangúlag... Schmied Zoli, mint fajtalankodó borért sánta asszonyt mentő szerelmetes fiú jól állta a sarat... csak a tekintet, csak a tekintet! Trokán Péter és Schell Judit csak éppen egy-egy jelenet erejéig tűnik fel. Szemben Csoma Judittal, aki a darab női főszerepét cipeli a vállán jelenlétével, szavaival, kisugárzásával. Vass Teréz öblös hangjával a darabban legtöbbet csókolt nő címet nyerte el. Kitűnően szalad át a deszkákon. Major Melindának vörösen zuhogó haja és érces kacagása volt maradandó. Gazsó György vagy összetört, gyászoló ámde az őszinte kurva anyátok, vagy fiának tartozó apát alakított. Tamási Zoltán pont a helyén volt minden korban és időben. Csankó Zoltán? Fiam! Ó nem, Ma nem! A stúdiósok? A stúdiósok puszta jelenlétükkel emelték eme korai délután fényét. Erős, koncentrációt igénylő darab. Innen is, meg onnan is.

De nem, nem éreztem, hogy dühből robbant volna a busz, csak játékból. Nem éreztem a terrorizmust. „Egy bombával föl...Mondom, mint te." Nem. A hátizsákban bűntudat volt, nem bomba. „Ezek az emberek néha történelmet írnak" lehet, ha történelem volt, akkor az internacionálé volt, akkor a történelmi részhez a tehetős üzletemberek vicces-mókás összejátszása, akkor a hagyományok minden eshetőségek közötti megtartás, hisz bármely korban... esküvő-temetés-évforduló (kerek és 27.) - névadó ... amit akarunk. De nem volt terrorizmus. Pénzmosás volt, egyház kifigurázás, olaj ügy és örökösödés, meg genetika és feltalálók...nem éreztem tőle, hogy a következő buszon majd rajta leszek én is...Azt meg főleg nem, hogy rettegni is fogok, de azt éreztem, hogy a nagyapám nője még lehet majd az apámé, azt éreztem, hogy csillogó névadókon milliók felett szavaznak, azt éreztem, hogy relatív dolog a szerelem, azt éreztem, hogy aki csak bűnbak, azt gyötri a bűntudat.

A zene, a hangok, a zenészek. Talán ők nyűgöztek le a legeslegjobban. Olyan hangulatot teremtettek, amit semmi mással, a legerősebb színészi játékkal sem lehetett volna helyettesíteni.

Ördögök? Inkább emberek. De milyenek?... Ilyenek. Pont, mint te, éppen itt, éppen ma... Körülötted, körülöttem, körülötünk... mindenhol...Hátizsákok, koporsók, esküvők, névadók, pezsgők szekrények, ásók, írók, feltalálók, papok, kapitányok. Buszok.

2007-11-19 Budapest Nemzeti Színház Ördögök (Azóta nincsen műsoron)

Engedem, had menjen...

És voltam a közönség a nagybetűs és NEKEM fontos, hogy lássam és idegen volt és láttam a bőrét és láttam A hajat és láttam a vadítóan vörös hálóruhát és tetszett és mosoly és csak néztem. Közönség vagyok, kritikus vagyok, néző vagyok. NAGY BETŰVEL. Tetszik és ugyanígy és idegen és ismerős és távoli és már ez a jó és szeretem és messziről és élvezem és mosolygok és jó, és ez a furcsa, hogy jó... Érted? NEM! Hát persze, hogy nem.... Ez a törvényszerű és tudom, hogy mikor legközelebb és ez az egészben a legeslegszebb... Ennyi kellett. PONT és nem több. Köszönöm ISTENEM!! Neked csak igazán, vagy még ... mégis ki az aki még segíthetett? Hát TE... csak TE meg én ... és talán ez még legislegeslegszebb... és csak öleljed és szeressed, azt, akit TE igazán... és most már tudom, hogy majd nekem is... egyszer biztosan közeljövőben, itt liheg a nyakamban kell, hogy lihegjen... Zseniális ... művészet és átlagos néző már sosem leszek és egyszerű sem sohasem, de csak bámulok és nézem és ÉRTEM... ÉRTETTEM ... Köszönöm ... mit ragozom??? Nincsen mit.... "Most múlik pontosan, Engedem had menjen Szaladjon kifelé belőlem Gondoltam egyetlen nem vagy itt jó helyen nem vagy való nekem Villámlik mennydörög....." ... Tibi mindig tudta, most is tudja. Jó volt, DE JÓ! A legeslegeslegjobb... Nincs mit mondanom. Soha nem kérdezték, én meg nem jegyzeteltem.

Mosolyogva végig a metrón a buszon és gyalog és énekelve és dalolva és ... szeretni kell ennyi az egész... azért ott leszek, mindig, ha nem is a premieren, ha nem is az elsőn, de ott leszek, mert ott leszek...

jókor voltam/vagyok/leszek jó helyen ... igyexem....

szilánkok -

Színház a víz alatt

Hogy milyen lehet az iskolapadból kikerülve belekóstolni a nagybetűs életbe? Milyen nehéz lehet a közgazdasági ismereteket a gyakorlatban használni? Milyen lehet kiállni huszonhárom kíváncsi szempár elé és valami újat, valami érdekfeszítőt mesélni nekik? Milyen lehet a Színművészeti falai közül szerződést kapni egy színházban és az évad első bemutatóján főszerepet játszani?

Milyen lehetett Nagy Endrének lenni? Ezt írta meg Kárpáti Péter a Búvárszínház című darabban. Nagy Endre életét... meg egy kicsit a mai kabarét... amit nem a Nagymezőben, de még csak nem is a Nagymező környékén játszanak, hanem egy sokkalta nagyobb épületben, melyhez inkább van köze Steindl Imréhez, mint Nagy Endréhez.

Hogy hol bontogatja szárnyait a frissen szerződött Nagy Endre? Az Örkényben. Titok színház számomra, melyben már kaptam hideget is, meg meleget is... ahol a Nő lépett elém a múltból egy olyan fiatal színésszel, akiről nem is értettem, hogyan mondhatott el egy értelmes monológot egy egész felvételi bizottság előtt. Ahol mosógépek testesítették meg a tengert és csupán habokban jelent meg a főhősnő. Ahol koldusként énekeltek egy szál kanapén. Ahol a sirály csak kivételesen nagyon alacsonyan szállt és ahol úgy nyűgözött le a századelei hamupipőke története és Sípos Lajosa, mint kevés darab a deszkákon.

Két felvonás. A második fényévekkel tűnt hosszabbnak, mint az első. Nagyon szépen indult, úgy éreztem visszahozza a klasszikus színházhoz a kedvem, hogy majd nekem ez, - félre a második sor nyaktörésével - visszahozza a csütörtöki rádiókabarék ősi felvételeinek hangulatát. Jól indult, zongora, Mácsai enyhén remegő térdű frissen végzett főiskolás. Elfogadtam Hámori Gabi hasonlatosságát Eszenyihez. Hogy mindig van egy némajátékos, aki gyakorlatilag a világ leghálásabb és legőszintébb szerepét játsza...(Én is ilyen némajátékos akarok lenni....) Szóval kezdett megmelengedni a szívem környéke. Amikor is a Vadszamárhoz érkeztünk... majd egy CÓ lett belőle és aktuálpolitikai vezényszavakat üvöltöttek dallamra a deszkákról. Hát mit ne mondjak... az arcomra fagyott a mosoly. Második sor ide vagy oda... Azt hittem, hogy jobb lesz, hogy lesz még valami izgalom valami ... nem is tudom mire vártam. Aztán megjelent Mimi megtestesítője és el nem tudtam képzelni, hogy honnan olyan ismerős az a semmire sem jellemző karcos női hang és honnan olyan ismerős az a feszülő ér a nyakon ... Aztán beugrott egy logo, egy dallam és egy napi szappanopera. És nem értettem, hogy miért nem énekel jobban, vagy hogy miért kell erőltetni hogy énekeljen... Nem egy zenés darabra hívtak, mégis valaki mindig dalra fakadt, mint egy rossz Disney filmben.

Azt hiszem a darabban egyedül és kizárólag a színház új üdvöskéje ragadott magával. A színház társulata pedig szilárdan állt a helyén, a direktor úrral együtt, eltekintve a néhány ingó oszloptól. A második felvonás rejtett magában egy-két meglepő, izgalmas és megdöbbentő pillanatot. Idézni is lehetett volna belőle... Mégis, mikor felálltam a székből és felhajtottam négy percen belül megszámlálhatatlant ásítottam. Sőt, azon kívül, hogy megőrültem a Bandika szemkörüli ráncaiért... azon kívül egy találkozásnak tudtam örülni.

Búvárszínház... még érned kell...

2007-10-13 Örkény, Búvár színház (azóta levették műsorról)

Utazások Erotikába

Piros betűs ünnepnap volt a naptáramban október elseje, mert megjelent az ÉN ÍRÓM új könyve. Persze mikor máskor legyen az ember zsebe üres, mint ilyenkor. Szeptember-október.... a nyári aranytartalék már az első héten elfogyott. Szóval még hétfőig várnom kell a piros kötésű könyvre. Addig viszont vigasztal az a tény, hogy a magyar könyvvásárlási szokások a média és a reklámok tükrében élnek. Fogyasztói társadalom szépségei... ebből kifolyólag békésen állhatok a villamos vagy troli megállójában és a vállam felett visszapillantva a jól ismert, összehasonlíthatatlan szempár tekint le rám. Sőt, ha ellátogatok némely honlapokra, valamely szélén bizonyosan ott villog a reklám a piros könyvvel és Egy karbafont kezű íróval.

Ízelítő a sorok közül:

"A te alapelved az volt - nagyobb baj, hogy lépten nyomon hirdetted is -: fölvilágosult férfiúként lenézed, ha a nemi szerveket valaki magántulajdonnak tekinti. Ú, de jól hangzott! Méltón Johann Wolfgang Goethe avatott kutatójához."

"MINT BÁRKI MÁS.

Rémes. Ki akar átlagember lenni?

Jánoska világos pillanataiban hajlamos beismerni, hogy ő bizony, minden törekvése ellenére, átlagos maradt."

Jah és nem utolsó sorban: "Ki a franc az a Goethe?"

Vámos: Utazások erotikába