Engedem, had menjen...

És voltam a közönség a nagybetűs és NEKEM fontos, hogy lássam és idegen volt és láttam a bőrét és láttam A hajat és láttam a vadítóan vörös hálóruhát és tetszett és mosoly és csak néztem. Közönség vagyok, kritikus vagyok, néző vagyok. NAGY BETŰVEL. Tetszik és ugyanígy és idegen és ismerős és távoli és már ez a jó és szeretem és messziről és élvezem és mosolygok és jó, és ez a furcsa, hogy jó... Érted? NEM! Hát persze, hogy nem.... Ez a törvényszerű és tudom, hogy mikor legközelebb és ez az egészben a legeslegszebb... Ennyi kellett. PONT és nem több. Köszönöm ISTENEM!! Neked csak igazán, vagy még ... mégis ki az aki még segíthetett? Hát TE... csak TE meg én ... és talán ez még legislegeslegszebb... és csak öleljed és szeressed, azt, akit TE igazán... és most már tudom, hogy majd nekem is... egyszer biztosan közeljövőben, itt liheg a nyakamban kell, hogy lihegjen... Zseniális ... művészet és átlagos néző már sosem leszek és egyszerű sem sohasem, de csak bámulok és nézem és ÉRTEM... ÉRTETTEM ... Köszönöm ... mit ragozom??? Nincsen mit.... "Most múlik pontosan, Engedem had menjen Szaladjon kifelé belőlem Gondoltam egyetlen nem vagy itt jó helyen nem vagy való nekem Villámlik mennydörög....." ... Tibi mindig tudta, most is tudja. Jó volt, DE JÓ! A legeslegeslegjobb... Nincs mit mondanom. Soha nem kérdezték, én meg nem jegyzeteltem.

Mosolyogva végig a metrón a buszon és gyalog és énekelve és dalolva és ... szeretni kell ennyi az egész... azért ott leszek, mindig, ha nem is a premieren, ha nem is az elsőn, de ott leszek, mert ott leszek...

jókor voltam/vagyok/leszek jó helyen ... igyexem....

szilánkok -