Ha nem történik semmi, az felettébb idegesítő tud lenni. Ha csak az életben nem történik semmi, az normális. Ha színpadon nem történik semmi, az vagy valami zseniális, vagy végtelenül unalamas. Veszélyes is lehet, ha egy színházi tér szűkül. Olyannyira szűkül, hogy stúdió lesz belőle. A közönség, a „civilek” a színpadon ülve részévé válnak az előadásnak. Hiszen, ha leesik egy táska, ha megszólal egy telefon, akkor megtörik az atmoszférát. Felkért színész-rendezővel megvalósított világhírű filmrendező műve 140 civil előtt. Miről szól? A civilekről? A jogról? A cenzúráról? A művészetről? A színészekről? A hűségről? Az átváltozásról? A gátakról? A viszonyokról? A szerelemről? A szexualitásról? Fikció, vagy igazság? „A rítus az a játék, amit a színész játszik a közönségével – és ez a játék a kölcsönös megalázás és a kölcsönös egymásrautaltság keveréke.” (I.B.) Egy felvonás, amely a végtelenbe nyúlik. Négy színész. A legszínészebb a hátát mutatja csak. Sebaj, a nagy színész a hátával is játszik. Zavar a közönség a színpadon. Mocorognak, csörögnek. Kis feszültésgek gyújtanak szikrát, de amilyen hamar lobban, olyan hamar alszik el. Nincs kisülés... Én meg csak várok. Várom a rítust, bárom a betiltott darabot, mert lesz. Mert a kivizsgálásból csak a sóvár bíró önkifejezése és perverziója marad. Miénk mindez. Miénk a csillogásba vágyó, félő, tudni akaró civileké, mindnyájunké ez a tiródás, ez a térdre zuhanás, akik nem vagyunk elég exibichionisták, elég törekvőek, ahhoz, hogy részesei legyünk a rítusnak. Hiába akarjuk megismerni a művészeket egyenként, a szívükbe látni lehet, hogy fájdalmasabb, mint az álarcon keresztül nézni őket. Bergman három énje bontakozik ki, „Sebastian Fisher züllött, kiszámíthatatlan, gyerekes, labilis, az idegösszeomlás határán áll, de egyszerre kreatív, anarchista, élvhajhász, lusta, szeretetre méltó, szelíd és brutális ember. Hans Winklemann fegyelmezett, szigorú, nagy felelősségérzettel van megáldva, empatikus, humoros és türelmes. A nő pedig, Thea, úgy hiszem, félig-öntudatlan kísérlet arra, hogy ábrázoljam saját ösztönösségemet. Thea arctalan, nem ismeri fel, hogy érett személyiség, engedelmes és mindenkinek a kedvére akar tenni. Hirtelen kitörései vannak, Istennel beszélget, angyalokkal, démonokkal, miközben szentnek hiszi magát. Kibírhatatlanul érzékeny, néha még a ruhát se bírja elviselni magán. Olyan, mint egy parabola-antenna, ami titkos jeleket közvetít egy földöntúli rádióállomás számára.”(I.B.) A közönség előtt a Bergman által leírtakból a legjobban Thea alakja bontakozott ki, ebben sokat segített a nő pőre bőre, Sebastian ellenszenves maradt és szenvedéseit nem engedte láttatni, Hansot sajnáltam mindazért, amit magával cipel és bár bölcsessége és dinamikája engedte volna, hogy felül tudjon kerekedni a béklyón amibe felesége és felesége szeretője zárta. Egyedül is boldogulna, róla el tudom képzelni, de marad. Mozgatja a bábukat, oda rúg, ahol a legjobban fáj. A Civil bíró hiába látja a rajongott színészek mögött az embert, meghajol a női csábítás előtt, és remegve várja a betiltott előadást álközönnyel. A bíró, bár civilben a legciviltelenebb közülük, olyan kapocs szeretne lenni, aki nemcsak a színpadra ültetett nézőket szeretné közelebb engedni a játéktérhez, hanem azokat is, akik csak a karzatra kaptak már jegyet. Igyekezetét becsülöm, de nem az Ő hibája, hogy nem merészkedek közelebb. Oly könnyen abba lehetett volna hagyni lepelrántás nélkül, hogy kérdéssel térjek haza, oly könnyen fel tudtam volna állni és azt mondani, hogy az ásítások ellenére is megérte... De talán ettől rítus a rítus, hogy mechanikus, hogy ismételhető, hogy bevált mozdulatai vannak, hogy a rítus a szokás maga. Hogy meg vagy el, az csak az évek folyamán derül ki. Félre a vallással, félre a fallikus szimbólumokkal, mit szimbólumokkal, magával az aranyozott fallosszal, nem érdekelt a megbotránkoztatás sem. Bergman óta (Íródott 1968) leomlottak a színpadi falak, szokások, már mindent szabad. Csak az érdekelt, amit betiltottak. A szememmel szerettelm volna látni, hogy mit tilt a cenzúra és a bíróval együtt feszülten vártam. És semmi. Semmi nem történt. Kiitták a tülörképüket. Ennyi történt. Amit minden este megtesznek, mindannyian. A bíró belehalt. A közelségbe, a cenzúrába, saját magába. Én pedig csalódtam. Hiszen ezt eddig is tudtam... De a színész játszott a közönségével és elhitette, hogy valami egyedi, valami megismételhetetlen, valami pukkasztó, valami etikátan, valami perverz, valami fantasztikum a zárókép. De annak, akinek már mindent megmutattak, aki már mindent látott, annak már nem tudsz újat mutatni ...
"- Neked tulajdonképpen négy férfire lenne szükséged. Egy, aki eltart, egy, aki megdug, egy, aki szórakoztat és egy, aki a lelkedet ápolgatja... - Míly nagy ínségben élek!"2008. 04. 03. Budapest, Radnóti Színház. Ingmar Bergman: Rítus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése